8. rész

Kicsit sokára hoztam a következő részt, de szomorúan kell tudomásul vennem, hogy egyre kevesebben olvassátok és komit se nagyon írtok, pedig nagyon örülnék a visszajelzéseknek. Bátran írjatok, akkor is ha épp nem tetszett benne valami, igyekszem kijavítani. Ha nem írjátok le, akkor honnan fogom tudni? Még a dolgotokat is megkönnyebbítettem, sőt még névtelenül is lehet írni, az ellenőrző kódot se kell beírni.

Bologna, Olaszország

Louis szemszöge

Most jött el az én időm, mivel De Sciglio sérülést szenvedett az ötvenedik percben, így Allegri engem cserélt be. Amúgy ilyenkor 1-1 volt az állás, mindkét gól tizenegyesből született. Nálunk Pazzini rúgta be és Luca volt az első, aki a nyakába ugrott. Most nem ez a lényeg, hanem az, hogy most lépek először pályára Milan mezben és bizonyítanom kell, ha továbbra is szeretnék játszani és, ha a kezdőbe is be akarok kerülni. Nem lesz könnyű és akármennyire is utálnak a többiek, meg fogom csinálni. Bár féltem attól, hogy majd direkt nem passzolnak nekem, különben sem vagyok összeszokva velük. Nem mondom, hogy örülök De Sciglio sérülésének, de ha nem történik meg, ki tudja mikor mutatkozhattam volna be a csapatban.

Amitől féltem, az bekövetkezett: alig értem labdába, senki se passzolt nekem és csak annyi volt a labdaérintésem, amikor sikerült az ellenféltől megszerezni azt és igyekeztem a legjobban bánni vele. Nem tudom meg vannak-e velem elégedve, de én magammal igen, szerintem jól játszottam ezen a meccsen, annak ellenére, hogy a társaim nem passzoltak nekem, de lehet csak én vagyok öntelt. Mindig pontosan adtam be Pazzininek a labdát, de abból egyszer sem találta el a kaput, Luca meg eléggé pontatlanul tette ugyanezt a másik oldalról és mindössze csak egyszer adott be értelmesen, és abból lett gól. Luca megint Pazzini nyakába ugrott, én is odamentem ünnepelni, de az a nagyképű Prince ellökött onnan.

-Te húzzál el innen!

-Nekem is jogom van ünnepelni!

-Majd teszek róla, hogy a bemutatkozásod pocsékul sikerüljön, így is elég szar az, de még jobban az lesz!

Inkább elmentem, nem akartam sárga lapot kapni, amiért összeveszek a saját csapattársammal.

Nem sokkal később ahogy futottam a labdával, láttam, ahogyan Prince kiteszi a lábát, én meg nem bírtam elkerülni, és felbuktam benne. Ő ekkor lenézően kiröhögött, miközben én a földön feküdtem, majd elment a labdával. Bosszankodtam egy sort, majd felkeltem a gyepről és még így szét hajtottam a belem, hogy elégedettek legyenek velem meg, hogy valamire vigyem is a futball karrieremet, hiába az utálkozók, nem tudnak meghatni.

Pazzini mester hármast rúgott, így megnyertük ezt a meccset 3-1-re és természetesen mindenki őt ünnepelte, én csak tapsoltam messziről, nem akarok belerondítani az ünneplésbe, hiszen ha meglátnak engem, elfogja őket a hányinger, amiért én is tehetek részben. Nem így kellett volna viselkednem az első nap, de már teljesen mindegy, nem tudom helyre hozni. Csak egy megoldást láttam erre: a behódolást, a benyalást, ami tőlem nagyon távol áll, az nem én lennék. Inkább utáljon mindenki, mint, hogy másoknak nyaljak.

A meccs után bevonultunk az öltözőbe, lezuhanyoztunk, majd felvettük az utcai ruhánkat, utána irány a pályaudvar, mivel vonattal jött a csapat és most azzal is megyünk vissza Milánóba. Mivel a meccsnek körülbelül este 11-kor lett vége, így a vonatunk fél 12-kor indult el. Az út alatt páran elaludtak és amikor megtudtam, hogy a két legellenszenvesebb csapattársam: Luca és Prince elaludtak, azonnal kezembe vettem a telefonomat és képeket csináltam róluk, utána azonnal feltettem twitterre, természetesen megjelöltem rajta őket is, így elég sok szurkoló láthatta, visszajelzések is érkeztek, majd írtak a képek alá. Mire hazaértünk, addigra már szinte minden szurkolói oldalon elterjedtek a képek, amiért a két említett társamtól kaptam is.

-Hogy mertél lefényképezni minket, amikor alszunk?

Bosszankodott Prince, majd Luca is csatlakozott. Ekkor nevetni kezdtem, majd ők is csatlakoztak.

-Nem is vagy te olyan rossz fickó, mint amilyennek gondoltunk!

Megveregette a vállam Prince, majd rám mosolygott, ezután elment. Akkor most kezd megkedvelni? Talán ha elkezdek viccelődni, akkor hamarosan a szívükhöz növök és nem leszek már közellenség, és igen, ez a megoldás. Ki kell találnom vicceket meg egyéb módszereket, amivel megnevettethetem őket.

-Luca, haragszol még?

Fordultam oda hozzá, aki csak utálatosan megrázta a fejét, majd elfordult. Őt nehezebb lesz meggyőzni, ami érthető is. Hülye voltam és mindent elrontottam, de volt esélyem arra, hogy mindent helyre hozzak. Utolsó éjszaka Luca házába, holnap költözünk be az új lakásba Eleanorral. Végre nem kell már elviselni őket, meg alkalmazkodni hozzájuk, végre nem kell hallgatnom a gyerek sírásokat, ami néha a fülemnek is árt és azt csinálunk, amit akarunk, senki se fog minket korlátozni. Ha valami bajom van, elvonulhatok, anélkül, hogy idegenek zavarnának, Eleanor meg mindig megértette, ha épp egyedül akarok lenni.

Lefelvés előtt még írtam Harrynek, hogy készülődjenek, mert holnap beköltözünk a saját lakásunkba, így ők is kijöhetnek hozzám. Végre itt lesz a két legjobb barátom is és anyukámat is el akarom majd ide hívni, mert ő is nagyon hiányzik nekem.

Másnap reggel korán keltünk fel Eleanorral, összepakoltuk a cuccainkat és indultunk Milanello felé, mert ott van találkánk Gallianival, aki megmutatja merre van a lakásunk és a kulcsokat is ő adja oda. Milánó belvárosában helyezkedett el a lakásunk, sajnos kert nem volt benne, csak egy nagyobb erkély, de pont megfelelt nekünk, mert akadtak benne vendégszobák is.

Így mindenkinek meg lesz a saját birodalma ebben a házban. Megkaptuk a kulcsot, majd Galliani elköszönt tőlünk, mi meg elkezdtük a költözködést. Szerencsére nem volt túl sok cuccunk, bútoraink sem voltak, de a lakás amibe költöztünk, az be volt már bútorozva. A legnagyobb szobába pakoltunk be, a ruháinkat a szekrénybe helyeztük el, majd mikor ez meg volt, elmentünk bevásárolni, mert semmi kaja nem volt otthon.

Kaptam visszajelzés Harrytől, hogy még a héten ide jönnek, méghozzá szerdára ígérte meg. Na már alig várom, hogy ők is itt legyenek. Anya sajnos csak októberben tud jönni, mert dolgozik és nem engedik el hamarabb a munkahelyéről.

Amikor szerda reggel kinyitottam a szemem, akkor döbbentem rá, hogy ez az én napom, ugyanis jönnek a barátaim és ez a gondolat már eleve boldoggá tett. Bár Niallra egy kicsit haragudtam, mert valamit titkol előlem, amit mostanáig se sikerült belőle kihúznom. Most meg teszem, kicsit bekeményítek majd, de előbb kimegyek értük a repülőtérre, ahová Eleanor is elkísér. Mikor megérkeztünk, hamarosan megpillantottuk őket, ölelkeztünk egyet, majd indultunk hazafelé, ám de a ház előtt beváltottam a magamnak tett ígéretemet: nem engedtem be Niallt a házba, kénytelen voltam őt kizárni, természetesen a cuccait betettem neki.

-Most ez mit jelentsen, Louis?

Háborodott fel Eleanor, de Harry arcán is értetlenkedés ült ki.

-Nem engedem be, amíg el nem mondja a teljes igazságot!

Szerencsétlen gyerek meg oda kint verte az ajtót, hogy engedjem be. Nem mondtam neki semmit, csak úgy kizártam, de ha van benne annyi, akkor tudja az okát.

-Mit ártottam, hogy így kizársz?

Kiabált kintről.

-Tudod te azt nagyon jól, majd szólj, ha elmondod esetleg, mert csak akkor engedlek be!

-Hogy lehetsz ilyen gonosz?

Szólt közbe Harry.

-Miért csinálod ezt?

Nyaggatott tovább Eleanor.

-Na jó, akkor elmondom! Egyszer, amikor még otthon voltunk, eljött hozzám és azt mondta valamit el kell mondania, amiről még nem tudok, de elég kellemetlen lesz ez nekem, de jogomban áll tudnia. Ti tudtok valamit?

Eleanor és Harry egymásra néztek, lehetséges, hogy tudnak valamit, de nem lenne szabad megvádolnom őket, mert közel sem biztos, hogy így van.

-Nem! Nem értjük ezt az egészet!

-Akkor nem tudom. De addig nem engedem be, amíg el nem mondja!

Kinyitottam az ajtót, hogy megkérdezzem hajlandó-e beszámolni róla, de mire ez megtörtént, ő sehol sem volt.

-Niall!

Kiabáltam a nevét, hátha elbújt valahová, de nem jött elő.

-Niall, bejöhetsz! Csak vicceltem!

Hiába. Ekkor Harry és Eleanor is előjöttek kiabálni neki, hátha az ő hangjukra bejön, de nem volt semmi értelme, mert lehetséges, hogy már rég nincs itt.

-Elment!

Jelentette ki Eleanor, Harry közben elővette a zsebéből a telefonját, gondolom fel akarja hívni. Amikor füléhez emelte a készüléket, odabent csörögni kezdett egy telefon és akkor döbbentünk rá, hogy a táskájában van, ami már a lakásban volt.

-Itt hagyta a telefonját. Akkor most hogyan keressük meg? Ja és Louis, ez mind te miattad van! Ha történik vele valami, az a te felelősséged lesz! Szégyeldd magad!

Igaza van Harrynek, ha nem zavarom ki, akkor most nem tűnik el.

-Sajnálom!

Válaszoltam lehajtott fejjel. Azonnal indultunk is megkeresni, én bezártam a lakást és eltettem a kulcsot, még volt fél órám az edzésig, addigra remélem előkerül, mert ha nem, akkor nem tudok 100%-osan odafigyelni az edzésen. Már pedig fél óra alatt nem került elő a szőke barátunk, Eleanor már a rendőrséget akarta értesíreni, de Harry nyugtatta meg, hogy ez még túl korai és elég lenne akkor bejelenteni az eltűnését, ha holnap reggelre se kerül elő és biztos volt abban, hogy legkésőbb estig hazaér, hiszen nincs hol aludnia. Én már közel sem volt olyan optimista, mint ő, mert nekem az is megfordult a fejemben, hogy esetleg eltévedt vagy elrabolták. Ilyenre még gondolni is rossz, legjobb ha ezt gyorsan kiverem a fejemből, mert azt nem bocsátanám meg magamnak, mert ez mind az én hibám. Hogy bánhattam így vele, hisz tisztában voltam vele milyen érzékeny fiú és én mégis kegyetlen módon kizártam, amikor én hívtam meg vendégségbe. Vajon mit érezhetett olyankor? Nem csodálkoznék rajta, ha a hányinger kerülgetné, ha rám kell néznie, vagy esetleg, ha a nevemet meghallja. Talán így akartam belőle kiszedni a nagy titkot, de most már látom mekkora marhaságot csináltam, ismerhetném már ennyire, hogy így nem érek el semmit, csak azt, hogy megsértődik rám és napokig hozzám se akar szólni. Biztos voltam benne, hogy valahol a könnyeit hullajtja, mert tudom, hogy szegényke bármikor képes elsírni magát. Hiába, hogy már elmúlt 19, mégis néha úgy érzem, mintha egy nagyra nőtt óvodás lenne.

-Indulnom kell az edzésre.

-Neked fontosabb az edzés a barátod életénél?

Kérdezte felháborodottan Harry. Végül is igaza volt, amúgy sem tudnék odafigyelni, de azért nem tehetem meg, hogy nem jelenek meg, mikor nem szóltam előtte és most már késő lenne.

-Nem erről van szó, csak tudod, hogy nem tehetem meg, hogy nem megyek el.

-Akkor menj! Mi majd keressük tovább.

-Ugye nincs harag?

-Ha nem kerül elő, az csak a te hibád lesz!

-Jó, ne hangoztasd már ennyit!

Késve érkeztem az edzésre, még át sem voltam öltözve. Köszöntem mindenkinek, ekkor minden szem rám szegeződött, Allegri keresztbe fonta a karját a mellkasán és eléggé csúnyán nézett rám, pont úgy, mint a régi edzőm, amikor elkéstem onnan is.

-Bocsánat a késésért!

-Öltözz át gyorsan, aztán gyerek!

Mondta keményen Allegri, én meg siettem az öltöző felé. Gyorsan magamra kaptam az edző cuccot, majd rohantam is ki az edző pályára és beálltam a többiek közé minden szó nélkül. Mondjuk nem igazán tudtam mit kell csinálni, de épp Stephan, vagy ahogy mindenki hívja: a Fáraó állt mellettem, akihez még hozzá mertem szólni, mert ő nem volt velem bunkó semmikor sem.

-Bocsi, de mit kell csinálni?

-Most akadályokat fogunk átugrani, gondolom vágod mi az.

-Igen, persze.

Sorba kellett állni, én mögöttem a Fáraó állt, előttem Prince, akinek az edző pólóján egy nagy arany színű tízes virított a hátulján és a Prince felirat sem maradhatott el. Rossz volt rá nézni erre az egoista baromra. Ő előtte meg Luca állt és a többi már nem számít. Allegri szólt, hogy indulhat a sor. Egy darabig még rendesen ment mindenki, amíg Prince bele nem rúgott egy hatalmasat Lucába, így ő neki dőlt az előtte lévőbe és a sor is megállt egy kis időre.

-Menjél már!

Kiabáltam Boatengre, aki hátulról egy könyököst próbált nekem adni, de szerencsére nem sikerült neki, de én löktem egy nagyot rajta, hogy vegye már észre magát, nem csak körülötte forog a világ. Ő erre megfordult és próbált fellökni, én természetesen visszaadtam és emiatt majdnem össze is verekedtünk, de a többiek közénk álltak.

-Ebből elég! Azonnal befejezni!

Allegri már elvesztette a türelmét már annyira, hogy mindkettőnket kiállított a sorból és a pálya szélén kellett megállnunk és úgy nézni az edzést. Semmiben sem vehettünk részt.

-Ezt még megbánod, te köcsög!

Bemutattam neki egyet a középső ujjammal, majd ejtettem egy gúnyos mosolyt, amiért igen csak felhúzta magát, eléggé labilisnak tűnt az idegrendszere, mert nekem rontott, ami már nem volt olyan szórakoztató, mint az előző szituáció. Ököllel bevert egyet az arcomba, amiért elkezdett vérezni az orrom.

-Fogd vissza magad, te senki! Mindenen felhúzod magad, te szarházi!

-Ha nem kussolsz be, akkor véged van, mert kinyírlak! Nem érdekel, ha börtönbe kerülök!

Fellökött, már nem bírtam magam tartani, így a földön kötöttem ki, ő meg rám feküdt és elkezdett fojtogatni, amiért még levegőt is alig kaptam, a kezem az ő csuklóján volt, hogy eltávolítsam azt a nyakam közeléből is kevés sikerrel. Ám egyszer csak valaki előbukkant a semmiből és leszedte rólam ezt az izom agyú egoista majmot és hála neki nem fulladtam meg. Amilyen gyorsan csak tudtam, felálltam és menekülhetnékem támadt, de hirtelen földbe gyökerezett a lábam, amikor megláttam ki is áll velem szemben: a fekete hajú vörös szeplős fickó, akivel nem olyan rég le is feküdtem, akit azóta se bírtam elfelejteni és akinek még a nevét se tudtam, de bizonyára ő rájött, hogy ki is vagyok én valójában, különben most nem lenne itt. Megmentette az életemet, de annyira zaklatott lettem, hogy egy hang nem jött ki a torkomon és elszaladtam. Ennél nagyobb hülyeséget nem is tehettem volna, itt volt megint a lehetőség, hogy beszéljek vele, erre én elszaladok, mint egy gyáva nyúl, mint aki megijedt tőle. Nevetségesen festhettem.

Leültem egy padra és sírhatnékom támadt, az arcomat a tenyerembe temettem, talán ezzel azt hihettem, hogy így nem lát senki, ha én se látom őket, de rá kellett jönnöm, hogy ez közel sincs így. Bizonyára akik elmentek mellettem, egy rakás szerencsétlenséget láttak bennem, aki az utcán sírja ki a bánatát, még véletlenül se segített volna senki. Erre nem is vágytam, mert úgysem mondtam volna el az illetőnek, hogy mi bajom van. Senkinek semmi köze hozzá és nagyon remélem, hogy egyik ismerősöm se fog így meglátni, mert akkor tudni fogják milyen gyenge vagyok és érzékeny.

Később egy papír zsebkendővel letöröltem a könnyeimet, nem talált meg senki, azonban most sem történt velem semmi jó. Megláttam Niallt a járdán sétálni, akkor én gyorsan odaszaladtam hozzá, hogy végre előkerült. Utána kellett rájönnöm, hogy ez a lehető legrosszabb cselekedetem volt, mert ő látni sem akart engem, elkezdett menekülni előlem, én hülye meg utána mentem, mire ő kiszaladt az útra az autók közé.